24 órás Európa-bajnokság, Albi

2016.11.04 18:14
Az én 24 órás Európa-bajnoki sztorim ott kezdődött, hogy valamikor, még a tavasszal megkeresett a szövetségtől Bárdos Barnabás, hogy vállalnám-e a válogatottságot. Időt kértem a döntésre, hisz egyrészt az Eb-n való szereplésem kizárja, hogy a Spartathlonon indulhassak, másrészt meg akartam várni a sárvári 24 órás országos bajnokságot. Sárvárra végül elég romosan érkeztem, úgy éreztem, eddigi futós-életem a feje tetejére állt, lelkileg teljesen padlón voltam. Igazán magam előtt is tagadtam a dolgot, de nagyjából semminek éreztem magam. Mindez ki is jött Sárváron. Cél nélkül-, egyre inkább sajnálva magam-, a problémáimat jól felturbózva köröztem egész nap. Magam sem tudom, hogy, de 212 km azért összejött. Kész voltam a válasszal: nem vagyok alkalmas a 24 órás válogatottságra.
Pár hétig Barni sem keresett, úgy gondoltam: nyilvánvaló, ők is úgy gondolják: nem kellek. Aztán mégis jött a telefon: vállalom-e? Barni meggyőzött: ha rossz napom van, akkor is „összefutok” 200 km-t, azt pedig kell a csapatnak. Ezúttal is köszönöm a bizalmat.
 
Lemondtam a Spartathlon nevezésemet és innentől az Eb csapat jó szereplése volt a fő motivációm. Sok mindenen változtattam: bár nagyon szerettem és tiszteltem (azóta is) az edzőmet, Olivért, útjaink elváltak. Viszont rátaláltam Muhari Gáborra, akire nagyon fel tudtam nézni, fantasztikus futó és szuper edző. Lassan megtaláltam újra azt, amit imádok a futásban. Élveztem az edzéseket, sokszor az edzések után is úgy éreztem magam, mint egy-egy jól sikerült verseny után, megvolt az eufória.
 
Átalakítottam a frissítésemet, nem csak fizikálisan, lelkileg is erősödtem napról - napra. A másik változtatás az volt, hogy eldöntöttem: nem Gyuri fog kísérni a versenyen. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem jó összekeverni a férj - segítő szerepeket. Futóként az ember talán könnyebben sajnáltatja magát a társának, aki pedig nem tud vele kellőképpen kemény lenni, vagy hideg fejjel gondolkodni bizonyos szituációkban. Ez olyan versenyen nem zavaró, ahol csak ritkán találkozunk, de egy körözős versenyen, igen. Megkértem Márkus Öcsit, segítene-e az Eb-n nekem. Azt gondoltam, ő velem együtt tudna fókuszálni a célra. A 12 órás Ob-n próbáltuk ki, hogy együtt tudunk-e dolgozni. Működött: Öcsi nem gyakran szólt, de a tekintetekből is értettük egymást és, ha mondott valamit, az mindig nagyon helyre tett. Hihetetlenül hálás vagyok neki, hogy elvállalta a dolgot.
 
Az Eb-re csütörtökön, igazi csapatként repültünk ki. Nemzeti melegítőben utaztunk, a reptereken figyeltünk egymásra. Közösek voltak az átmozgatások, az étkezések, sokat beszélgettünk, biztattuk egymást. Öcsi pénteken érkezett, összeraktuk a frissítést, elmentünk a megnyitóra. Verseny előtti este Márton Attila tartott egy utolsó eligazítást, ami nekem nagyon sokat jelentett. Borzasztóan lelkesítő volt. Úgy éreztem bármi is történjen másnap, már ezért megérte itt lennem.



A rajthoz busszal mentünk ki. Öcsi már előző este beparkolt a pálya mellé az összes frissítőmmel. Jól jött reggel, hogy ott volt az autó, mert még nagyon hideg volt. Bő órát így, a fűtött kocsiban ücsörögtem, Öcsi még arra is figyelt, hogy amikor beülök, az egyik kedvenc Deniz dalom szóljon – pedig nem is tudta, hogy az erősítéseimet is mindig erre a számra kezdem.
A rajt időpontjára már kicsit melegedett az idő. Lassan (5:15-5:30 perc/km) akartam kezdeni. Az első pár órában nem is engedtem a pulzust 130 fölé. Nézelődtem, beszélgettem, ittam-ettem. Olyan volt, mint valami túra, abszolút lazán ment minden. Pontosan nem is tudom mikor akadtunk össze Vikivel, valahogy a 3.-4. óra tájékán és a hetedik óra végéig együtt futottunk. Nagyon jó volt, beszélgettünk mindenről, mindenkiről. Még WC-re is együtt mentünk, és ha valamelyikünk frissített, bevártuk egymást. Nagyon jó volt, csak úgy repült az idő.
 
Közben szépen lassan aztán jöttek a problémák is, ahogy az egy ultraversenyen „illik”. Sajnos a verseny előtt 10 nappal arcüreggyulladásom lett, ami nem múlt el teljesen. Szedtem rá egy hétig antibiotikumot, ami nem igazán tett jót a bélrendszeremnek, így egyre gyakrabban kellett látogatnom a WC-t. Mellesleg ez sem zavart túlzottan, kértem Öcsitől hasfogót, hogy ritkábbak legyenek a megállások emiatt. Másrészt, időnként vérzett az orrom is, ami engem nem zavart, csak nem akartam másokat elrettenteni - bíztam benne, hogy csak nem tart ki végig…
 
3 óránként terveztem 2-3 perces „megállókat”, amikor Öcsi átkente a lábam krémmel, én pedig közben ülve ettem-ittam. Kicsit féltem ettől, amikor Gábor javasolta, de őszintén szólva nagyon jó ötlet volt. Felfrissültem, nyugodtan ettem. A masszírozás is jót tett, nem kellett fájdalomcsillapítót sem bevennem. Ráadásul mindig volt mit várni: mindig csak 3 órát futottam - a következő megállóig.



Nehézséget több dolog jelentett: nagyon fura volt, hogy a verseny több mint felében sötét volt. Nem szenvedtem, bár voltak kisebb problémáim: hasmenések, gyomorgörcs, de igyekeztünk kezelni, Öcsi nagyon jól tette a dolgát. A verseny közepén egyszer hánytam is, ami viszont teljesen rendbe tette a hasam egy időre. Öcsi precízen vezette a történéseket, ami jó, mert igazán nem sok mindenre emlékszem.
Inkább egy-egy emlékfoszlányom van:
 
-Elfutok a húgom mellett miközben megszorítom a kezét, és pár lépést futunk így, kézen fogva. Annyi minden van ebben a pillanatban. Tudjuk mindketten, mit érzünk, mit élünk át. A verseny elején még a fenekére tudtam csapni, mikor megelőztem, aztán jött a kézfogás, a verseny végén már csak épp meg tudtam emelni a kezem, mikor elhagytam. Annyira jó volt látni, hogy végig fut! Nyomta keményen.
-„Jajj, már megint fáj a hasam, remélem, elérek a WC-ig…”
 
-Elek Dóri mellé érek, nem duzzadok az erőtől. Azt mondja, éppen a motivációs videóm „megy a fülében”. Szent ég! Előveszem a saját szövegem: „Meg fogod találni az erőt, csak hinned kell benne… hiszek benne…” Mantrázom vagy egy órán át, és tényleg jó.
 
-Valahányszor meglátom Kittit, mindig fut. „Mennyire klassz, kemény ez a csaj!”
 
-Kérdezem a sátorban, hogy áll a csapat, olyan szép lenne a dobogó. Próbálom még jobban tolni, de látom, tudják a franciák is, hogy jövünk. Viki sajnos rosszul van, mindenkinek kellene tolni, de már nem megy jobban. Nem lesz meg a dobogó. Igyekeznem kell, hogy ez ne törjön meg.
 
-A 20. órában - bár már szinte egyfolytában a WC-re járok - bekattan, hogy meglesz a 220 km. Az utolsó 2,5 órában pedig „lemegyek a cuccért a pincébe”. Van bőven. Látom Öcsin, hogy örül nagyon. Azt mondja, most már azt toljuk végig: 2 kört futok gyorsan, aztán megállok enni-inni, még 2 kör, evés-ivás. Ezzel a módszerrel egyre gyorsabbak vagyunk.
 
-Arra gondolok, ha meglesz a 220 km, lassítok. De már nem tudok, vagy nem is akarok. Látom, hogy a 11. helyről feljöttem a kilencedikre. Az utolsó 3 köröm alig lassabb, mint az elsők. Pont a győztes svéd lány mellett futok, mikor halljuk a pisztolylövést. Nem akarok megállni, mert azt mondták a második lövés után kell csak, mi meg nem hallottunk, csak egyet. Értetlenkedünk. Maria is menne, de meg kell állni.
 
-Jön Öcsi, sírunk.
 
-Visszasétálunk a sátorba, mindenki sír. Ez az a pillanat, amikor lelkileg pucérra futod magad és elöntenek az érzelmek.
 
Az érzelmek, amiért érdemes volt annyit küzdeni, amiért érdemes volt lemondanom a Spartathlonról, amiért érdemes volt eljönnöm, még akkor is, ha a nagy álom, a dobogós helyezés nem is sikerült. De dolgozom, dolgozunk tovább, hogy egyszer elérjük azt is.