Köszönöm!
Ma 5 éve, hogy lefutottam életem első Lőrincz Olivér által írt edzését.
Több, mint 5 éve, hogy egy plázában parázva vártam, hogy találkozzak vele. Egy Subway szendvics eszegetése közben mondtam pár szót a ’’futómúltamról’’ és terveimről, borzasztóan izgultam, ő pedig tanítványul fogadott.
5 év telt el. Oldalakat lehetne írni ezekről az évekről, pedig szinte nem is találkoztunk. 38186 kilométert futottam azóta, a 4:22-es 50 kilométeremet javítottuk 3:43-ra, a 8:54-es százast,... 8:27-re. 12 órán a 121,8 kilométerből csináltunk 141,9-et. 183 km-es 24 órából pedig 232,4-et. Futottunk Ultrabalaton és Spartathlon pályacsúcsot. Négyszer lettem az ’’Év női ultrafutója’’ az ő irányításával. Persze ezek csak száraz adatok. Az egész sokkal-sokkal többről szólt.
Megmutatta, mire vagyok képes, hogy TÖBBRE vagyok képes! Hányszor gondoltam a hétfőn, hogy az edzésterv amit írt lehetetlen, hányszor éltem meg, hogy mégis lehetséges!
Segített megismerni magam, mire, hogy reagálok, mi kell, hogy jól működjek. Segített az örökös keresgéléseim közt megtalálni az utat, ami még előbbre visz. Ha sokat akartam visszafogott, ha bátortalan voltam, bátorított.
Megmutatta, milyen klassz terepen futni. Első alkalommal a Vulkán túrán futottam vele. Iszonyat béna voltam. 18 kilométernél mínusz 13 fokban térdig merültem egy patakba, persze páros lábbal. Azt gondoltam nekem annyi. Nem felejtem el, hogy Anita barátnőmet majdnem utolértük és készültem, hogy panaszkodok majd neki kicsit az épp lefagyó lábaimról. Mire Olivér csak annyit mondott halkan, mikor meglátta Anitát: ’’Nem mondod el, hogy beestél a patakba.’’ Igaza volt, igyekszem azóta is ehhez tartani magam és nem panaszkodni, de bevallom nem mindig sikerül. Azóta is mindig megtiszteltetés, ha csatlakozhatok hozzá terepen.
Még sosem kísért versenyen, de nagy álmom, hogy egyszer miattam álljon a pálya szélén.
Remélem, hogy még sok évig tudunk együtt edzeni.
Köszönöm a közös munkát Mester!