Bécs Maraton
Vártam a képeket a versenyről, hiszen az egyik legjobb befutófotóm pont innen van még 2010-ből. Csupa jó érzéssel gondoltam mindig vissza arra a versenyre - ahol akkor pb-t futottam -, így amikor az idei évet tervezgettük, kitaláltam, hogy menjünk el az idén újra, biztos nagy élmény lesz! Mára elkészültek a hivatalos fotók, melyek pont azt mutatják, ahogy éreztem magam a versenyen, így abszolút nem volt kísértés, hogy vegyek akár egy darabot is belőlük - közel 12 euroért.
13 év telt el azóta, nyilván az ember változik, de hogy ekkorát, az engem is meglepett... Maga a futás teljesen rendben volt. Az Antaktiszt követően két hónapot kihagytam, február elején kezdtem alapozni. Igazából nagyon gyorsan visszajött a formám. Bécs előtt kicsit több intenzív edzést tettem be, de nem estem túlzásokba, ráadásul csak terepen futottam. A versenyen a célom az volt, hogy egyenletes pulzussal fussak, az utolsó 10 kilométerben pedig még próbáljak rajta tolni 4-5 ütést. Ez sikerült is, a 4:40-en belüli átlagkilométerekkel teljesen elégedett voltam. Régen imádtam a városi versenyeket, rengetegen futottam, számos élménnyel gazdagodtam, de most vasárnap a sokezres tömeg már a rajt előtt nyomasztott. Az első 3 kilométer teljesen para volt, féltem nehogy valaki fellökjön, elessek valaki lábában - főleg miután láttam egy srácot a rajt után nem sokkal hatalmasat esni az aszfalton. Az első kilométerek azzal teltek, hogy próbáltam megelőzni azokat a futókat, akik szerintem nem jó rajtzónában álltak, anélkül, hogy összetörném magam. Sikerült szellősebb részbe kerülnöm, de továbbra sem éreztem magam jól a sok ember közt. Rengeteg szurkoló volt végig az út mentén, de sem a szurkolók, sem a zenészek nem pörgettek fel - annyira fura volt a közeg, nem is értettem, miért. A Praterben futott két szakasz megváltás volt a sok-sok fa miatt. Volt árnyék és levegő végre. Itt találkoztam Gyurival és az egyik tanítványommal, Ádámmal, ami szintén feldobott. Mivel elég meleg volt, minden állomáson megálltam inni, az ottani lökdösődés és figyelmetlen pohárdobálás is elég zavaró volt. Értettem, hogy mindenki siet, én is igyekeztem, de azért nem szórtam szerte szét ész nélkül a poharamat és nem löktem fel senkit a frissítőnél.
Alig vártam, hogy beérjek és legyen vége a versenynek. Most úgy érzem, ez volt az utolsó nagyvárosi maratonon, talán egy kisebb létszámú versenyt el tudok még képzelni. Sosem gondoltam, hogy lesz olyan, hogy a számomra a szabadságot jelentő futást már szinte csak terepen tudom megélni. Furcsa, de verseny közben is leginkább arra vágytam, hogy egyedül fussak, magam küzdjek valahol egy erdőben vagy sivatagban a csöndben, az éjszakában. Nem azt mondom, hogy egy aszfaltos nagyvárosi maraton nem jó, nekem is számtalan nagy élményt adtak ezek a versenyek, de úgy látszik, most más futós életszakaszban vagyok.
És, hogy mi lesz ezek után az Ultrabalatonon - Gyurival párban? Jó kérdés, majd meglátjuk.