Sarok napló +34. és -8. nap

Futok! Igen, igen - futok!

Ha csak egy dolog miatt "érte meg" ez a sarokműtét, akkor ez az: 17 és fél év után újra átélhettem, milyen az, amikor először húzol futócipőt, de nem vagy benne biztos, hogy le tudod futni azt a pár kilométert, amit célul tűztél ki első alkalomra - aztán sikerül! Akkor a Balaton partján voltam, és egyik napról a másikra találtam ki, hogy rám férne egy kis sportos kikapcsolódás, és jobb ötletem nem lévén elfutottam Lelle felsőről Lellére, meg vissza. Hihetetlen boldog voltam, hogy sikerült lefutnom négy kilométert. Olyan örömet okozott, hogy aztán meg sem álltam 10, 21, 42, 100, 212, 246, 250 kilométerig. A héten valami hasonlóra készültem: először felhúzni a futócipőt, és futni egyet! Furcsa volt, nemrég még csizmában bicegtem - de "engedélyt" kaptam rá a múlt heti orvosi kontrollon.

Kedden volt a nagy nap. Elindultunk Gyurival - persze szakadt az eső... - ő a kutyákkal azonnal "kilőtt", én tisztes távolból követtem őket. Eleinte csak szépen gyalogoltam, figyeltem, hogy ne sántikáljak, hanem szépen gördítsem a talpamat a talajon, aztán amikor úgy éreztem, hogy stabilan megyek, vettem egy nagy levegőt - és elindultam... Féltem, mit fogok érezni, féltem a fájdalomtól, hogy nem fog megtartani a bokám, hogy húzódni fog az Achillesem, hogy csak sántikálva fogok haladni, aztán pár lépés, és ... semmit sem éreztem. Tudtam futni! Szépen lassan, óvatosan - de futottam. Újra! És újra átéltem ezt a csodát, hogy milyen nagyszerű érzés ez. Az eső is egyre jobban rákezdett, de kit érdekelt! Annyira vágytam már rá - felnéztem az égre, és élveztem, ahogy az esőcseppek a boldogságom könnycseppjeivel együtt folynak le az arcomon. Hat kilométer volt. Életem legszebb hat kilométere. Benne volt az elmúlt évek fájdalma, és a jövő összes futós élménye, ami reményeim szerint vár még rám.

A héten még kétszer mentem ki, nyolc kilométer volt a leghosszabb táv, a tempóm 6-7 perc közötti. A legfontosabb, hogy a lábam nemcsak a futás alatt nem fájt, de utána sem. Annyira jó...

A futáson kívül is történtek izgalmas dolgok. Hétfőn kiderült, hogy úszni is tudok - mármint a műtét ellenére úgy mozog a lábam, ahogy kell. A víz továbbra is hideg, ezért kitaláltuk Dettivel - aki segít megtanulnom igazából úszni -, hogy először erősítünk egy órát az uszi konditermében: ott ugyanis olyan meleg van, hogy a végére már alig várom, hogy becsobbanhassak a vízbe.

Az erősítéseket is szorgalmasan csinálom, úgy érzem, ez nagyon segíti a gyors gyógyulásomat, ahogy a görgőzés is.

A jókedvemet csak az a tény árnyékolja némileg be, hogy vészesen közeledik a másik sarkam műtétje is, ami hétfőhöz egy hétre lesz. Ez akkor tudatosult bennem végképp, amikor mondhatni "szokás szerint" egyik hajnalon Gyuri ismét vérvételes csöveket szervírozott a kapucsínóm mellé, én pedig ismét félve kérdeztem meg tőle, hogy nincs-e túl sötét a konyhában, és biztos, hogy lát-e rendesen? Ő válasz helyett belém döfte a tűt, én pedig két perc múlva jóízűen kortyoltam a meleg kávét, miközben megállapítottam, hogy a vérvételen túl a kávéfőzéshez is ért az én kis férjem. Igaz ez utóbbihoz meg kellett operáltatnom magam - viszont ezek szerint már két dolog is van, ami miatt megérte..