Sarok napló +41. és -1. nap
2021.02.21 17:26
Kezdek rutinos műtétre járó lenni - aminek amúgy nem örülök. Ezt abból szűrtem le, hogy az első műtétem előtt egy héttel már görcsbe rándult gyomorral feküdtem le minden este, és nagyon nehezen tudtam aludni, most csak két napja vannak hasonló estéim. A rutinom abban is megnyilvánul, hogy pontosabban tudom, mire lesz szükségem a kórházban, és mit fölösleges oda vinni. Olyan mint a futóversenyek. Eleinte az ember egy rövid versenyre is hajlamos lenne telepakolt futózsákkal menni, hogy aztán a legszükségesebb dolog mégse legyen benne... Ki tudja, ha lenne még pár lábam, mire a végére érnénk, már fel se venném, mi történik velem. Most azonban még izgulok rendesen. Holnap lesz a nap.
A héten igyekeztem felkészíteni a bal lábamat, hogy jövő héttől nagy feladat vár rá, zömében "ő" cipeli majd a testemet - szerintem megértette, szépen tette a dolgát. Az egyik futós napon szépen lekocogtam azt a 10 km-t, amit beterveztem a hétre, hogy tudják a lábaim, hogy végső soron mi is lesz a dolguk a jövőben, mielőtt még azt hinnék, hogy sportot váltok. Ma már csak amolyan újra elbúcsózós futásom volt. Dettivel és Gyurival kimentünk a kedvenc erdei utamra, és egy időre búcsút vettem kedvenc kavicsos ösvényemtől, a fenyőfáktól és a csicsergő madaraktól. Magamban elbeszélgettem velük. Hálát adtam a testemnek, a műtétet végző Magos doktor úrnak és mindenkinek, aki segített, hogy a műtét után négy héttel már újra fájdalom nélkül futhattam, és volt két hetem élvezni mindezt. Kicsit nehéz is újra "elengedni" ezt, akkor, amikor újra érzem, milyen jó futni, milyen jó friss levegőt szívni, mozogni, kellemesen elfáradni. De vigasztal a tudat, hogy ha ilyen jól halad a második műtétem után is a rehabilitációm, akkor március végén már újra futhatok. Fájdalom nélkül - szabadon.
Szóval ma mélyen magamba szívtam a tavaszt, és igyekeztem minél többet elraktározni belőle, hiszen holnap este már remélhetőleg túl leszek a második operáción is. Azt találtam ki, hogy a műtőben fekve az egyik álomversenyemre fogok gondolni - miközben beadják a vénámban a bódító szert - amiről az utóbbi napokban egy csomó videót megnéztem. Remélem, ha elalszom a műtét közben, erről a versenyről fogok álmodni.
Néha azért nagyon elkap a para. Ma reggel is úgy ébredtem, ahogy este lefeküdtem - egy kő volt a gyomrom helyén. Még szerencse, hogy van egy empatikus férjem, aki hozzámbújt, átölelt, és kedvesen így szólt: "Ne izgulj! Ismered az idevágó viccet, nem?" "Melyiket?" - néztem rá kérdőn?
"Hát azt, amikor a lábműtét után áll az orvos a beteg ágyánál és így szól:
- Hölgyem, ugye ön nem babonás?
- Nem, nem vagyok az doktor úr. De miért kérdi?
- Hát, csak azért, mert ezentúl mindig csak bal lábbal tud majd felkelni..."